PaperAngel: Lélekvillanás

1698. január 17. Velence, Ospedale della Pietá

A hűvös és könyörtelen északi szél vadul zörgette a kórház ablakit, keresztülfújt a fal apró repedésein és meglengette a konyhában precízen felakasztott és elrendezett törlőrongyokat. Ines nővér hangtalanul megborzongott az asztal mellett, szemeit az ablakra emelte – hiába ugyan, hiszen a hó teljesen betakarta, ezzel elzárva előle a szabad kilátást -, majd a gyertya halvány fénye mellett folytatta a burgonyapucolást. Ajkán halvány mosoly játszott, szemeiben szeretetteli fény csillant, miközben a szobáikban kucorgó kislányok jutottak eszébe. Elképzelte vajon éppen mit csinálhatnak: Giovanna valószínűleg az ágyán ül, térdeit maga alá húzza és átkarolja őket bal kezével, míg a jobbal egy apró széndarabot szorongat, s egy szakadt papírra gyermeki kézírásával próbálja felírni saját nevét - ezerszer, ha kell. Kis barátnője Luciana pedig vele szemben térdel a földön, és csendben figyeli társa tevékenységét, miközben suttogva próbálja maga is kibetűzni a nevét: Lucia , Laciuna.. Lucian.. Luciana. A nővért elkalandozó gondolataiból halk zaj riasztotta fel, mely az utcára nyíló ajtó felől érkezett. Mintha megreccsent volna a padló odakint… Nem, biztosan csak képzelődött – rázta meg a fejét, és belenyugodott, hogy ismét csak a szél próbált betörni hozzá. Éppen visszasüppedt volna gondolatai kavalkádjába, mikor ismét zajt hallott, s rémületében megvágta az ujját a nem túl éles késsel, melyet addig használt. Felugrott, majd egy konyharuhát szorított vérző végtagjára, és lassan az ajtóhoz lépett. Fülét rátapasztotta, s lélegzetét visszafojtva hallgatózott, mikor ismét reccsenést hallott. Gyanakvóan felvonta szemöldökét, majd minden bátorságát összeszedve a kilincs után nyúlt. Az ajtó halkan megnyikordult, miközben résnyire nyitotta, és kilesett rajta. Meglepetten találkozott össze a két hatalmas barna szemmel, mely kíváncsian tekintett vissza rá, majd kitárta az ajtót. A szél a lehetőséget kihasználva vadul körberohant a konyhán, megzörgette a lábosokat, szétfújta a papírokat és behatolt Ines nővér vastag ruhája alá is, de ezt ő már kevésbé érzékelte, mint pár perccel azelőtt, hiszen éppen az előtte álló kicsiny teremtésre pislogott. A kislány apró arcát szertelen göndör fürtök keretezték, nagy szemei továbbra is érdeklődően pillantottak a nővérre, majd lassan bejárták a mögötte elterülő teret is, miközben kis szája mosolyra húzódott, és a kezében tartott rongybabát szorongatta. Ines nővér felocsúdott, majd felkapta a leányzót, becsukta az ajtót ezzel kizárva a hideget, és a kis teremtést a kandallóban ropogó tűz melletti sámlira ültette. Leguggolt elé, majd halkan duruzsolni kezdett neki, miközben ráterített egy takarót és csontos vállacskáit dörzsölgette.

- Hát te hogy kerültél ide kicsi lány? Hol vannak a szüleid? És hogy nem fagytál meg odakint? – majd a kezében tartott babára nézett – És ki a kis barátod? – a lányka követte a nővér pillantását, majd felemelte a babáját, hogy mindketten jobban láthassák.

- Ő itt Bibiana. – szólalt meg vékony, magas hangján, majd ismét magához ölelte játékát. Ines nővér sokat tudóan bólintott, majd a babára nézett.

- Bibiana, és a te barátodat hogy hívják? – a kislány pillantása közben elkalandozott, kíváncsian járta végig a konyha minden négyzetcentiméterét, majd visszatért a nővérhez.

- A nevem Adelina Savina Orfano. – Orfano, vagyis… árva. A nővér bólintott.

- Nos, Adelina, nem szeretnél valami finomat enni? – a kislány lelkesen bólintott, majd miközben Ines nővér elkészítette neki ételét, ő a ropogó tüzet nézte. Hatalmas szemeiben úgy tükröződtek a lángok, ahogy a nővér tekintetében a kérdések.

1703. szeptember 22. Velence, Ospedale della Pietá

Adelina az ablakban könyökölt, s érdeklődve figyelte az utcán zajló eseményeket, és az emberek kavalkádját. Sötét, göndör fürtjeit a füle mögé tűrte, majd pillantása ismét visszatért az utca népéhez, amikor észrevett valakit, aki egyenesen az Irgalmasok kórháza felé tartott. Vörös, már majdnem vérpiros haja ziláltan meredezett a fején, parókát nem viselt. Határozott léptei egyértelműen elárulták úti célját, s Adelina nem tévedett, pár pillanattal később be is lépett a kórház ajtaján, s az nagy dörrenéssel csukódott be utána. A kislány leugrott a székről, melyen addig állt, az ajtóhoz szaladt, résnyire nyitotta, majd kilesett rajta. A vörös hajú férfi léptei a lépcsőn döngtek, s hallhatóan egyre közelebb értek a rejtőzködő kislányhoz, úgyhogy Adelina beljebb hajtotta az ajtót, épp csak egy egészen kis résen pislogott kifelé. A vörös hajú elhaladt előtte, majd a folyosó végén található szobába lépett, és elzárkózott a kislány kíváncsi pillantása elől. Az volt az a szoba, ahova a lányok soha nem tehették be a lábukat. A nővérek sosem mondtak egyebet, csak azt, hogy „a művészúr nem szereti, ha kislányok zavarják az alkotásban.” Azonban ez a mondat csupa rejtély volt, hiszen a lányoknak fogalmuk sem volt róla, hogy ki is az a „művészúr” , s mit is jelent valójában az alkotás szó, azonban mindez annyira felnőttesnek tűnt, hogy inkább távol tartották magukat attól a szobából, ha tehették még a közelébe se mentek. Adelina azonban más volt, az ismeretlentől való félelmét elnyomta a kíváncsisága, így kilépett az ajtó mögül, és halkan a folyosó vége felé kezdett lopakodni. Sejtette, hogy nem helyes, amit tesz, azonban mégsem bírta visszafogni magát. Homloka mély ráncokba gyűrődött a nagy koncentrálástól, majd amikor az ajtóhoz ért, nagy levegőt vett, s fülét rátapasztotta. Belülről nem hallott mást, csak a padló halk nyikorgását, és néha nagyobb levegővételeket, majd… majd valami érdekes, a fülének szokatlan, de furcsán szép hangot. Aztán még egyet, és még egyet, majd a hangból egyre több lett, és ritkán maradt abba. Hallott már erről, egyszer Ines nővér egy gyermekdal kapcsán említett egy szót, ami illene erre, amit most hall… hogy is mondta… dallam. Igen! Dallam! A kislány egészen felvillanyozódott a szó hatására, s csak későn eszmélt rá, hogy a dallam abbamaradt, s a léptek zaja közeledik a titkos ajtó felé. Ijedten ugrott hátra, de késő volt, mert az ajtó kitárult, s a vörös hajú ember metsző tekintetével szigorúan tekintett le rá. A kislány nagy levegőket véve hátrált néhány lépést, míg csak lábai gyökeret nem vertek a földbe, s tekintetében némi elszántsággal tekintett fel a férfira. Pár pillanatig bámulták egymást, majd az úr elmosolyodott, pillantása kissé meglágyult, bár az iménti szigor még mindig nem tűnt el belőle teljesen, s arrébb lépett az ajtóból.

-   Lépj be, gyermek! – monda neki, mire Adelina lábai feloldódtak, s tétován tett két lépést felé, majd ismét megtorpant. A mély bariton ismét felzengett.

-   Nem kell tőlem félned, gyere csak. Úgyis kíváncsi vagyok valamire. – mondta, majd hátat fordított és beljebb ment a helyiségbe. Adelina bizonytalanul követte, majd visszapillantott az ajtóra.

-   Ne aggódj, nem zárlak be. Gyere közelebb. – mondta a vörös hajú férfi, majd magához intette a kislányt. Valami érdekes dolgot tartott a kezében. Az a dolog fából készült, szépen ívelt nyolcas alakja volt, s keresztülhúzódott rajta néhány.. néhány.. valami. Adelina nem találta meg a megfelelő szót azokra. Még fel sem ocsúdott a csodálkozásból, mikor a férfi a bal kezébe nyomta, s a jobba is adott még valamit. A kislány csodálkozva tartotta el magától a dolgokat, kezei ettől természetellenes szögben álltak, s megfájdultak.

-   Láttál - e már ilyet? – kérdezte a férfi, mire Adelina kutatni kezdett a gondolataiban. Igen… mintha látott volna már, de mégis… ó igen! Egyszer, amikor Ines nővért elkísérte a piacra a téren mentek keresztül, ahol valami hasonlót látott egy embernél. Mit is csinált vele? A leányzó megpróbálta utánozni a mozdulatot, a nyolcas alakú dolgot megfordította a kezében, majd az állához emelte, de nem igazán találta a megfelelő szöget. A férfi felnevetett, mire Adelina megrémült, s elkapta magától a valamit.

-   Nem, nincs semmi baj, sőt, egészen jól csináltad. Várj, megmutatom. – A vörös hajú leguggolt hozzá, megfogta apró kezeit, s beállította, hogy hogyan is kell tartani azt.

-   Ez egy hegedű. – mondta közben. Adelina elcsodálkozott, milyen szép szó is volt ez… hegedű. Határozottan tetszett neki. – És ez itt a vonó, igen ez, a másik kezedben. Ezt ráhelyezed a húrokra… úgy… és húzd végig rajta. – A kislány tett egy próbát, mire a hegedű érdekes, nyikorgó hangot hallatott, ő pedig rémülten nézett fel nagy szemeivel az előtte guggoló férfire, akin látszott, hogy hamarosan ismét elneveti magát. Adelina ettől kissé megnyugodott, majd megpróbálta az előbbi mozdulatot megismételni, de nem tudta befejezni, mert a háta mögül ismerős, de pánikba esett sikoltás hallatszott.

-   Adelina Savina Orfano! – a kislány összerezzent Ines nővér hangjára, s hallotta közeledő lépteit. Kezeit leeresztette, a vonó hegye koppant a földön, vállait fölhúzta, s kis fejét lehajtotta. Tudta, hogy rosszat csinált, megszegte, amit a nővérek mondtak. Ines nővér, mellé lépett, s feszülten kezdett szabadkozni.

-   Mester, ne haragudjon rá, csak egy buta, kíváncsi kislány, nem akart semmi rosszat! De megkapja a büntetését, elhiheti nekem, mától kezdve a konyhán háromszor annyi zöldséget fog pucolni, és ha kell, akkor kitakaríttatom vele az egész kórházat! Csak bocsásson meg neki, Mester, jó kislány ő, csak kíváncsi és… - hadarta, mire a „Mester” felemelte a kezét.

-   Nincs semmi probléma, nővér, a kislány nem tett semmit, én hívtam be magamhoz. Mint említettem már önnek, szükségem lesz néhány lányra, s úgy tűnik az első alanyomat már meg is találtam. Szeretném, ha ő minden nap pontban kilenc órakor megjelenne nálam. – Ines nővér meglepetten bólintott, s közben megkereste a lány kezét. A Mester ráemelte a tekintetét.

-   Akkor holnap reggel ugyanitt, Adelina. – A kislány csodálkozóan nézett fel rá, hiszen a neve furcsán hangzott a férfi szájából, majd lelkesen bólintott, amitől göndör fürtjei ismét az arcába hullottak. Tétován letette a hegedűt, majd vetett még egy pillantást a vörös hajzuhatagra, s a csendben hálálkodó nővér után indult.

1705. március 2. Velence, Ospedale della Pietá

-   Crescendo, crescendo, CRESCENDO, CRES-CEN-DO-O-O! – A Mester hangja végigszáguldott a kórházon, levegővételei akadoztak, zilált, vörös haja most még csapzottabban keretezte az arcát. Megfáradtan rogyott le kedvenc székére, majd elködösült tekintetét az előtte álló lányra emelte.

-   Ez elképesztő volt, Adelíína. – A leányzó arcára apró, piros foltok ültek ki, hálásan bólintott. Szerette, ahogy a Mester kimondta a nevét, ahogy hosszan elnyújtotta az „í” betűt. És ha igazán tetszett neki az, ahogyan hegedült, akkor a szokásosnál is hosszabban ejtette ki. Adelina feltehetőleg tizennégy éves volt. Feltehetőleg, mert amikor az Irgalmasok kórházába került a többi lány közé, csak egy rongybaba volt nála, semmi egyéb, és a nevén kívül másra nem emlékezett, így a nővérek csupán körülbelüli értékként tudták megmondani a korát, s születésnapját az odakerülése napján tartották.

-   Ez a finálé egyszerűen lenyűgöző volt! – a Mester időközben járkálni kezdett, meg-megállt az ablaknál, kitekintett, majd megfordult, s Adelinára pillantott.

-   Azt hiszem készen állsz rá, hogy adjak neked valamit. Valami meglepetést. – A lány érdeklődve, s izgatottan pillantott fel. Az utóbbi időben hegedűtudása rohamosan fejlődött, igazi tehetség volt, amit a Mester hamar fel is fedezett, s összes tanítványa közül vele foglalkozott a legtöbbet. A férfi kutatni kezdett az asztalán, melyet elborítottak a kézzel írt kották, homloka mély ráncokba szaladt, szemei összeszűkültek.

-   Áhá, meg is van! – örült meg hirtelen valaminek, s egy látszólag ugyanolyan kottahalmazzal lépett Adelina mellé, ami az asztalt is borította. – Ez itt egy vonószenekari darab. A többieknek már odaadtam a maguk szólamát, és most itt a tiéd is. Te leszel a szólista. – A lány meglepetten emelte tekintetét mesterére, majd határtalan boldogság öntötte el.

-   És.. – szólalt meg az óra alatt legelőször – fel is fogunk lépni vele? – A Mester elmosolyodott.

-   Hát persze! Méghozzá nem is akárhol! A Szent Márk templomban. – Adelina szemei felcsillantak. Fellépés a Szent Márk templomban! És ő lesz a szólista! Kicsi szíve majd’ kiugrott a helyéből az örömtől, s tekintetét a kotta felé fordította, majd elkezdte játszani, de tanítója félbeszakította.

-   Ez egy a-mollban íródott hegedűverseny. Meg van benne az a szenvedély, amely a te lelkedben is lakozik, s mindemellett a gyengédség, ahogy a vonót a húrokra tudod illeszteni. És nem utolsósorban a titokzatosság, amit az ember a szemeidbe nézve láthat. Most kezdj hozzá, muzsikálj, Adelína! – mondta, majd hátat fordított, s kezeivel vezényelni kezdett. Tekintete ismét elhomályosult, nem látott már, csupán hallott: a füleivel, és a lelkével egyaránt. Hallotta Adelina játékát, s közben lelki füleivel hozzátette a zenekar további elemeit. Néha apró fejrázásokkal javított néhány hangot, elrendezgette őket, de a vezénylés egy percre sem szűnt meg. Adelina szeretett az Irgalmasok kórházában élni, habár árva volt, ahogy az összes többi itt lévő lány is. Azonban egymásban barátokra, testvérekre találtak, míg ő mesterét néha édesapjának tekintette. Sokszor érezte, hogy kettejüket valami nagyon különleges kötelék kapcsolja össze, talán a legkülönlegesebb, ami a világon létezhet: a zene.

-   Con brio, Adelína! Engedd szabadjára a lelkedet! – És Adelina szabadjára engedett mindent, ami a bensőjében lakozott. Nem egyszer előfordult már, hogy gyakorlás közben egy-egy strófától vagy dallamvonaltól könnyek gyűltek a szemébe, míg máskor nevetésben tört ki tőlük. A zene előhozta azokat az érzéseket, amelyek mélyen benne lakoztak, és ezt a Mesternek köszönhette. Végtelenül hálás volt neki, s háláját megpróbálta zenéjével kifejezni. És mivel a muzsika összekötötte őket, hitte, hogy a Mester tudja, hogy hálás.

1705. május 7. Velence, Szent Márk templom

Ines nővér izgatottan járt gyermekről-gyermekre a teremben, ahol a fellépés előtt az egész vonóskar összegyűlt, s anyai odaadással igazgatta a lányok ruhácskáit, míg ők hegedűiken gyakoroltak, vagy egymással vitattak meg fontos dolgokat. Adelina az ablaknál állt, hegedűjén halk hangokat játszott, éppen amihez kedve volt.. A, G, D, Cisz… Rendszertelenül, csupán ami tetszett neki. Mindeközben az embereket figyelte odakint, s erről eszébe jutott a nap, amikor először látta a Mestert. A szíve egyszeriben megtelt melegséggel. Azonban nem volt lehetősége teljesen visszagondolni, mert Ines nővér lépett hozzá.

-   Sok szerencsét, gyermekem! Muzsikálj, Adelina! – mondta, majd magához ölelte. Adelina félszegen bólintott, megköszönte a jókívánságokat, majd a többiek után eredt, akik éppen elhelyezkedtek szólamaik szerint. Körbepillantott a templomban. Rengeteg ember volt jelen, sokan le sem tudtak ülni, és a tömeg kíváncsian és nyugtalanul zúgott. A pap kilépett eléjük, mire mind elhallgattak. Adelina gondolatai máshol jártak, így csak foszlányokat hallott bevezetőjéből:

-   Antonio Lucio Vivaldi : a-moll hegedűverseny. Szólista: Adelina Savina Orfano. – Adelina felkapta a fejét, majd a közönség elé lépett, ahol felhangzott egy rövid taps. A mester vele szemben állt, meghajlása után megfordult, szigorú tekintete egy pillanatra meglágyult, majd a vonók felemelkedtek, és kezdetét vette a muzsika.

***

Az utolsó hangok befejeztével a közönség tapsvihara elárasztotta az ifjú zenészeket, magasba emelte a lelküket, és a Mester a sűrű meghajlások mellett alig tudta fogadni a gratulációkat. Az emberek körbeállták, dicsérő szavaik betöltötték a templomot. Adelina mosolyogva figyelte mindezt, amíg arra nem eszmélt, hogy valaki áll mellette. Felpillantott a húszas éveiben járó férfira. Minden bizonnyal hajóács lehetett, a ruházatából megítélve. Mosolyogva pillantott le az előtte álló lányra, barna szemei őszinte csodálatot tükröztek. Fejet hajtott, majd Adelina kezére puha csókot adott. A lány szíve nagyot dobbant, arcán pír jelent meg, szemeit lesütötte. A férfi kellemes tenorhangja a lelkéig hatolt.

- Igazán gratulálok, művésznő. Muzsikája lenyűgözött. – Adelina lelke repesve fogadta élete legelső gratulációját. Hálásan hajtott fejet, majd elrebegett egy halk köszönetet, s hegedűjére lepillantva továbbállt. A Mester és zenéje többet adott a lánynak, mint valaha bármi vagy bárki más. Megnyitotta a lelkét, feltárta a bensőjét, és megkapta tőle élete első igazi gratulációját. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a benne kavargó érzelemfelhővel: az öröm, elégedettség, hála és az újdonság együttes varázsa a magasba emelte. Élete értelme abban a pillanatban a szokásosnál is erősebben rajzolódott ki előtte: a zene.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés