Műfaj:                                        slash
Figyelmeztetések:                   F/F, szomorú befejezés, szexjelenet, túlzott romantika

Bernadette: Láz

Október környékén jött az iskolába egy alsóbb osztályba.

Sosem felejtem el amikor először megláttam a suli folyosóján szembejönni velem.

Nekem egyből feltűnt.

Nem csak azért mert egy pár száz lelkes falucskában az emberek többnyire ismerik egymást legalább látásból és rögtön észreveszik az új arcokat, hanem mert különös volt, szokatlan, nem olyan mint az itteni emberek.

Érdekes haja volt, feketében járt és piercinget viselt, amit az itteniek aligha.

És úgy viselkedett ahogy itt nem megszokott.

Itt minden ember próbált nyílt maradni, itt általános volt a pletyka, a rosszindulat ahogy egy  kis közösségben ez szokás.

Köszönni kellett mindenkinek ha az utcán végigmentél,udvariasnak lenni, mosolyogni és ezerszer is válaszolni a hülye kérdésekre a tanulmányaimat illetően és hogy mi akarok lenni  később.

Gyűlöltem én is, de ebbe születtem és halvány volt csak az esély hogy ebből valaha is kiszabadulhatok.

Utáltam...de ez volt az életem.

Ő viszont nem illeszkedett be.Talán mert nem is akart...Talán mert nem tudott...

Fogalmam sem volt róla miért olyan csendes, miért nem beszélget az osztálytársaival, miért üldögél mindig egyedül az iskolaudvaron vagy az ebédlőben.

Ő sosem ment haza a többiekkel együtt, mindig egymagában indult el.

Nem vett részt az osztálytársak által szervezett összejövetelekben.

Mindig egyedül láttam...

Valahol én is magányos voltam de én választottam hogy így legyen, azért mert elegem lett az idióta osztálytársakból akik éveken keresztül csak marháskodtak.

Belefáradtam a gyerekes játékaikba amikben talán régen benne voltam de aztán kezdtem megkomolyodni.

Ám az osztály legtöbbje mindig ugyanazon a szinten maradt.Fárasztóak és idegesítőek voltak számomra.Igyekeztem kitérni előlük és tanórák után mentem haza mert nem éreztem értelmét a maradásnak.Nem lelkesítettek az idétlenségek, nem tudtam nevetni rajtuk, időpocsékolásnak véltem és így értelmetlen volt több időt az osztálytársakkal tölteni.

Le is néztek miatta, de nem hatott meg.

Érdektelen helynek tartottam az egész iskolát és az ott tanulókat is.

Egészen addig az októberi napig amíg nem találkoztam vele...

Olyan furán éreztem magam amikor először megpillantottam...Ilyet még nem tapasztaltam.

Talán mert eléggé úgy nézett ki mint egy lány és mert annyira nem illett ebbe a lepusztult falusi iskolába.

Jött velem szembe én meg csak álltam ott mint akit villámcsapás ért és még akkor is ott szobroztam miután már nem volt a folyosón...

Titokzatos volt és az is maradt.

Hetek teltek el de az új gyerekről senki nem tudott meg semmit.

A szomszédok, az utcabeliek, az osztálytársak sem....

A család elzártan élt az itteniek kíváncsi szemei elől.

A helybelieket idegesítette ez a dolog, így mende-mondák születtek róluk.

Azt beszélték hogy a fővárosból jöttek.

Hogy van még egy gyerekük aki viszont nem lakik velük és aki állítólag javítóintézben van.

Arról is szólt a pletyka hogy az apa eléggé iszik.

De minderre nem volt világos bizonyíték.

Az iskolában is csak egy valamit tudtak róla biztosan, a nevét.

Bill Kaulitz...

Bill...Mikor a folyosón meghallottam egyből nagyot dobbant a szívem.

Milyen különleges név....

Itt senkinek sincs különleges neve, itt mindenki tök átlagos...Beleértve engem is.

Kezdtem úgy vélni hogy ő a legérdekesebb ember akit valaha is láttam.Bill megjelenésével az én életem is kezdett megváltozni.

A sok kretén tanuló után izgalmasnak találtam őt és kifejezetten vonzónak.

Igen a vonzó volt az első szó ami eszembe jutott róla. Ijesztő volt ezt beismernem.

Elkezdtem bámulni.Persze nem feltűnően, de kerestem az alkalmat hogy láthassam, ha csak egy pillanatra is.

Ez nem volt nehéz a folyosón, udvaron, ebédlőben mindig megtaláltam.

De közeledni nem mertem hozzá.Pedig százszor is elképzeltem milyen lenne lazán levágódni mellé hogy: ""szia mizujs, a nevem Georg.Beszélgetünk"?!

Elméletben könnyű volt...Gyakorlatban mégsem ment.

A barátja szerettem volna lenni, nagyon kiváncsi voltam rá, minden nappal egyre jobban.

Tudni akartam ki ő, honnan jött valójában, igazak e a pletykák amiket róla mondanak.

És azt is mitől olyan gyönyörű...Bár erre magamban kellett volna keresnem a választ.

Teltek a hetek és nem történt semmi.Lassan október vége felé jártunk, a tél itt kopogtatott az ajtón,  de nem kerültem közelebb a megoldáshoz ami kifejezetten idegesített, a gondolataim csak körülötte jártak és heves szivdobogás jött rám mikor megláttam.

De ugyanakkor jó is volt ez...Nem értettem magam...Én sosem vonzódtam a másik nemhez. Kétségbeesve harcoltam azellen hogy homoszexuális lennék.

Mert benne nem egy fiút láttam, számomra nemtelen volt szinte.Egy embert láttam ha végignéztem rajta, egy csodálatosan, felkavaróan és rejtélyesen szép valakit.

Úgy éreztem minél előbb kapcsolatba kell kerülnöm vele.

A számát nem volt nehéz megtudnom, egyszerűen felhívtam a tudakozót és kész. A dolog ezen része tehát el volt intézve.

Inkább azt nem tudtam hogyan tovább? Felhivjam?!

És mit mondjak hogy ne nézzen totál idiótának?!

Minden nap ezen gondolkoztam, miközben nem tévesztettem szem elől.

Biztos nem látta, de folyton figyeltem.

Láttam hogy gyakran céltáblája az osztálytársai vicceinek. Aminek az oka az lehetett hogy nem kapcsolódott be az itteni szokásokba és nem árult el magáról szinte semmit, a helybeli fiúk azt gondolhatták lenézi őket.

Én viszont úgy gondoltam más állhat a háttérben....de ezeket az egyszerű és maradi felfogású embereket nehéz lett volna erről meggyőzni.

Sajnáltam Billt...

Nem védte meg magát, igazság szerint nem csinált semmit.

Miért baj az ha valaki eltér az átlagostól, miért gond ha valaki nem teríti ki a lapjait, ha van magánélete és nem beszél az egész környék róla?!

Dühítő volt hogy mindenki úgy érezte az új gyereknek kötelessége elmondani mindent magáról és a családjának is kötelező a figyelem középpontjába kerülni máskülönben kiutálják.

Sokszor szerettem volna közbelépni mikor láttam hogy szórakoznak vele...

De valamelyik tanár, vagy épp a becsengetés megmentette a helyzetet.

Pedig én akartam....De nem mertem...Lett volna rá bőven lehetőségem mégsem csináltam semmit. Semmit, amiről tudta volna hogy egyáltalán a világon vagyok.

Egészen egy unalmas vasárnap délutánig, mikor is a telefonom kijelzőjét bámulva feküdtem az ágyon és már fejből tudtam Bill számát, anélkül hogy akár egyszer is hívtam volna...annyiszor beütöttem a számokat de sosem nyomtam meg a híváskezdeményező gombot.

Ez így nem állapot...ennek így nem sok értelme van....

Mi van ha írok neki?! Abban semmi rossz nincs ugye?!

Rámentem az üzenetek menüre és bepötyögtem pár sort:

"Szerintem azoknak a fiúknak nagyon nincs igazuk.Bírom hogy olyan vagy amilyen...."

Pár másodpercig haboztam majd a küldés gombra kattintottam...

Aztán remegő gyomorral vártam lesz e reakció.

Nem kellett sokat várakozni rövidesen jött az sms:

"Szia! Ismersz?"

Gyorsan küldtem a választ:

"Látásból."

És vártam...de nem jött több üzenet én meg kezdtem elbizonytalanodni hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész.

Éppen vacsoráztunk mikor megcsörrent a mobilom.

Rohantam hogy felvegyem és megdöbbenve láttam hogy Bill száma villog a kijelzőmön.

Belém jött a félsz de tudtam fogadni kell a hívást.

Vettem egy nagy levegőt.

-Igen tessék...-szándékosan nem mondtam a nevemet.

Nagy hallgatás a vonal végén, azt hittem leteszi de nem, megszólalt.

-Az iskolába jársz?-csodálkozás volt a hangjában

Az én hangom pedig az izgalomtól remegett.

-Aha.csak ennyit tudtam mondani.

Megint csend volt...sokáig...hosszú másodpercekig.

-És ki vagy?

-Tényleg akarod tudni?-tértem ki a válasz elől egy kérdéssel.Olcsó reakció volt de zavaromban nem tudtam hogy is cselekedjek helyesen.

-Szeretném...ha már te ilyen jól ismersz...-felelte.

-Nem ismerlek személyesen.Még nem beszéltünk sosem.-mondtam.

-És akarsz?

-Mit?-értetlenkedtem.Teljesen össze voltam zavarodva a gyorsan pörgő események miatt. Eddig hetek teltek el egyhangúan hogy nem történt semmi változás, most meg állok a szobámban az ablak előtt és vele beszélek!Vele...

-Beszélgetni.-válaszolta.

Úgy láttam érdekelte ki vagyok és mit is akarok pontosan.

-Igen.Jó lenne...

-Ha tudod ki vagyok, azt is tudod hol találsz meg...

-Hát persze hogy tudom!-vágtam rá magabiztosan.

-Holnap?-éreztem a hangján hogy mosolyog.Vagy valami olyasmi....

-Holnap...

A hívás megszakadt de én még mindig az ablaknál álltam kezemben a mobilommal.

Ez volt életem legfurcsább telefonbeszélgetése.

Másnap teljesen nyugodtan indultam iskolába, nem siettem, elnéztem a kora reggeli őszi ködbe vesző magas fákat, a házak ablakán lehúzott redőnyöket, az ugató kutyákat, a szintén iskolába igyekvő ismerős gyerekeket.

Nem tudtam még mit mondok Billnek, hogy fogok lazának és érdekesnek tűnni de nem voltam ideges.

Egészen addig a percig amíg az iskola kapujában bele nem futottam.Nem tudta hogy én vagyok a telefonáló, én viszont majdnem elejtettem minden könyvet amit épp a kezemben tartottam és éreztem hogy teljesen elvörösödök.

A nyugalom csak addig maradt velem amíg meg nem láttam.Még jó hogy nem hallotta hogy kalapál a szívem...

Bill...még néhány óra és már nem mész el előttem ilyen közömbösen...

Már lesz köztünk valami...egy halvány kapcsolat.Már ismerni fogjuk egymást.

Az ebédlőben találtam meg nagyszünetben.Üres volt a terem, csak páran voltak ott.

Bill ült az ablak előtti asztalnál és nézett ki az októberi bágyadt napsütésbe.

Ha lehet most még különlegesebb volt.Előtte az asztalon kinyitott tankönyvek és ceruzák.

De nem tanult. Csak nézett előre és a sárgás szürke napfény az arcába világított.

A lépteim nehezek voltak ahogy közeledtem felé, izgalom szorította a mellkasomat. De nem fordultam vissza...

Megálltam az asztal előtt. Lassan nézett rám.

-Szia.-mondtam és tök idiótának éreztem magam abban a másodpercben.

-Szia...megismertem a hangodat.-mosolyodott el.

Még nem láttam mosolyt tőle de kimondottan jól állt neki. Mi több egyenesen szédítő volt.

Magam alá húztam egy széket és leültem.

-Én Georg vagyok.-mutatkoztam be.

-Én pedig Bill...

-Tudom...-vágtam a szavába.

Újabb mosoly.

-És mit akarsz tőlem? Biztos van oka hogy felhívtál...

Ez egy egyszerű kérdés lett volna, de alaposan bezavart.

-Ööhm..tetszik ahogy viselkedsz.Alaposan felkavarod az állóvizet.Feltűnő vagy.Azonkívül mindenki totál ki bukva mert baromira idegesíti őket hogy nem tudnak rólad meg a családodról semmit. Szárnyra keltek a pletykák...beszéltem össze vissza.

Meglepődve pillantott rám.

-Igazán?

-Ja...olyasmiket mondanak hogy a fővárosban éltetek eddig, meg hogy van egy tesód aki javítóba került és hogy az apád alkoholista...

Bill szája tátva maradt a csodálkozástól.

-Istenem....

Már éreztem hogy nem szabadott volna ilyeneket mondani.

-De biztos nincs alapja...tudod milyenek az emberek...

Kicsit hallgattunk.A földre szegeztem a tekintetem de a szemem sarkából láttam hogy Bill néz.

-Szerinted tényleg ilyenek lehetünk?

-Azt gondolom hogy ez igazán nem tartozik senkire.-vonogattam a vállam.

És Billnek tetszett ez a válasz és az is hogy nem faggatózni ültem oda hozzá.

-Köszönöm.-mondta váratlanul.

Csodálkoztam mit akar megköszönni, nem csináltam semmit.

-Mármint???-kérdőn néztem rá.

-Hogy ez a véleményed.Meg hogy szóba állsz velem.Hosszú idő óta te vagy az egyedüli aki nem kötekedik, hanem megpróbál beszélgetni.-válaszolta.

-Hát ez semmiség. Szívesen beszélgetek ha van kedved. Én sem nagyon haverkodok itt senkivel. Ugyanúgy egyedül vagyok mint te és tudom hogy ez néha nagyon rossz.-mondtam neki.

Ekkor megszólalt a csengő jelezve a nagyszünet végét.

Pakolni kezdte a könyveit.

Most láttam csak hogy feketére vannak festve a körmei...Különös...nagyon is...

Soha nem láttam még hozzá foghatót életemben...

Közben elindultunk kifelé az időközben kiürült ebédlőből.

-Csak még egy kérdés, honnan tudtad a telefonszámom?-nézett rám és megállt a folyosón.

Én is megálltam.

-Tudakozó.

Újabb mosolyt csaltam az arcára. Nem is rossz teljesítmény tőlem.

Ezzel a nappal és ezzel a rövidke beszélgetéssel kezdődött a barátságunk Billel.

Másnap úgy mentem az ebédlőbe az ablak melletti asztalhoz, mint ha ez lenne a törzshelyünk.

Leültem, vártam hátha ő is jön. És jött.

Aztán iskola után egy darabon együtt mentünk.

Eközben beszélgettünk. Bár inkább én meséltem neki mindenfélét. Ő meg hallgatta és láttam hogy érdekelte amit mondok.

Már nem éreztem annyira kirekesztettnek magam az iskolában, nem siettem mindig úgy haza. Sőt, inkább a nagyszüneteket vártam hogy ismét leüljön velem szemben a könyveivel és azzal a varázslatos mosolyával azt a napomat is jobbá tegye.

Mondtam neki mindent ami az eszembe jutott, a környékről, az itt lakókról, az iskolákról.

Meséltem egyetlen és elbaltázott kapcsolatomról egy lánnyal, a szakításunkat amit én apám borosüvegével vészeltem át.
A történeteimet fura mosollyal hallgatta.

Ő maga nem nagyon mondott semmit. Láttam hogy nem szeretné ha kérdezősködnék és tiszteletben tartottam. Pedig olyan sok minden érdekelt volna, de nem akartam megbántani és nem akartam tönkretenni ezt a különös barátságot.

Igen...különös volt...az érzéseim vele kapcsolatban szintén azok voltak...Még jó hogy el tudtam titkolni előle hogy mindig szívdobogást kapok a közelében és hatalmába kerít egy érdekes érzés aminek hatása alatt legszivesebben kimondanám: Bill te gyönyörű vagy nekem...és csak nézném azokat a csodálatos szemeit amikbe egész biztos elvesznék...Szó mi szó...nagyon nehéz volt vele szemben higgadtnak lenni. De megtettem mindent hogy így lásson.

Eljött a téli szünet és még mindig nem tudtam róla többet mint a neve és a telefonszáma. Mégis úgy éreztem hogy ezer éve a barátom.

A szüneteket általában én otthon töltöttem a szüleimmel és majd meghaltam az unalomtól, de a mostani szünidő napjai teljesen máshogy teltek.

Mindennap találkoztam Billel és egész álló délelőtt csavarogtunk. Aztán délután folytattuk. Elindultunk és mire észrevettük magunkat már kint jártunk a faluból. De jobban is szerettünk az erdőben sétálni mint a faluban a sok helybeli megvető és csodálkozó tekintetének kereszttüzében.

Jó volt a társaságában lenni és úgy éreztem ő is hasonlóképpen van ezzel. Az a Bill aki az iskolában sosem volt vidám, ha ketten voltunk felszabadultan viselkedett. Bízott bennem, ahogy én is feltétel nélkül rábíztam minden titkomat, néha már féltem hogy unja a sok fecsegést és nem ismertem magamra, hisz alapjában véve én is egy csendes fiú vagyok de ha neki kell mesélnem akár reggelig is mondanám...

-És hogy teltek az ünnepek?-kérdeztem egy karácsony utáni koradélután mikor Billel ismét az erdőben járkáltunk csak úgy cél nélkül.

-Igazán jól. Még fenyőfát is állítottunk pedig már évek óta nem tettük.-felelte Bill és nekidőlt az egyik fának.

Hideg volt és hamar sötétedett, ráadásul leesett a hó és ez megnehezítette a közlekedést, nem volt épp veszélytelen ott lenni ahol voltunk.

-Örülök. Akkor lassan megszoktok itt? Gondolom azért más mint egy nagyvárosi karácsony.-mondtam Billnek és lesöpörtem egy csomó havat egy fa ágáról aztán zsebre dugtam a kezem.

-Képzeld még Tom is írt képeslapot.-szólalt meg váratlanul Bill.

-Tom?!-kaptam fel a fejem, ezt a nevet még nem hallottam tőle.

-Igen. Ő a testvérem.

-Nahát...van tesód...-mosolyodtam el.

Végre mond valamit magáról és a családjáról.

-Az ikertestvérem.-bólogatott Bill.

-De hisz akkor ugyanolyanok vagytok...

-Nem! Ő egész más mint én. Nem lehetne minket összekeverni. Mások vagyunk külsőleg és belsőleg is...-vágott a szavamba Bill és hirtelen elhallgatott. Mint aki megbánta hogy szóba hozta a dolgot.

Nem akartam bunkó lenni és kérdezgetni igy hát én is hallgattam és csak néztem Billt, majd mikor a szívem már a torkomban dobogott a látványától elfordítottam a fejem.

-Rossz társaságba keveredett, nem járt be az iskolába, gyújtogattak és rongáltak. Füves cigarettát szívott meg gyógyszerre alkoholt ivott úgy vezetett...balesetet okozott...-Bill szeme a távolba révedt, de láttam hogy eléggé megviselik ezek a szavak.

-Ne beszélj róla ha nem akarsz...megértem ha nem megy...

-De Georg! Azt hiszem jobb ha kimondom hogy nem pletyka amiket rólunk terjesztenek. Tényleg a fővárosban éltünk amióta anya újra férjhez ment, az apámról évek óta nem tudok semmit. Szerettük a nagyvárost. Jó kis család voltunk anya, a mostohaapám Gordon, Tom és én. Csak Tom összebarátkozott ezekkel a fiúkkal akik belevitték a rosszba. Jó gyerek ő hidd el, csak azok a srácok voltak rá nagyon rossz hatással...Most javítóintézetben van...még jóideig ott is kell maradnia. De azt mondja nem szörnyű hely, szakmát is tanulnak...Csak Gordon ezt nem érti meg, ő haragszik Tomra, csalódott benne...és iszik...nem sokat de mindennap. És anya ezért sír meg Tom miatt is, nem tudja de én látom milyen sokat nézi a régi fotókat, amikor még rendben volt minden...És most már semmi sem olyan mint akkor...Hiányzik Tom...-Bill hangja itt elcsuklott.

-Sajnálom Bill!-mondtam neki gyorsan.

-Ezt még soha senkinek nem meséltem, de tudom hogy benned bízhatok és jó végre valakivel megosztani.-törölgette a szemét szaporán Bill.

Tényleg sírt...Felkavart hogy így látom, de nem tudtam mit is tegyek.

-Hát persze! A barátod vagyok!-bólogattam hevesen.

Bill közelebb lépett hozzám.

-Ölelj meg!-kérte halkan.

Kicsit csodálkoztam de azonnal és szó nélkül megtettem. Megöleltem.

A kezem végighúztam a hátán de csak a kabátját éreztem meg a fának a törzsét ami közvetlenül mögötte volt.

Váratlanul ő is megölelt, az összes haja az arcomba került.

Elsimítottam onnan és a szemébe néztem.

Tiszta könny volt és az arca is...

Az a csodálatos, gyönyörű arca...Megborzongtam hogy ott van karjaimban,olyan közel hozzám...

Nem szólt csak nézett engem és egyre jobban ölelt.

Az arcom pirossá vált, a pulzusom nagyon sok lehetett és a fejemben valamiért Amy Lee és Seether dala a Broken szólt...

Összezavart...teljesen...azok az érzések csaptak belém amikor először megláttam és az amikor azon gondolkodtam miért is olyan nagyon szép. Ezt még most sem sikerült megfejtenem, csak arra jöttem rá hogy sokkal szebb mint eddig láttam...

-Igen a barátom vagy és ez olyan jó...-mondta egy idő múlva, de nem vette le rólam a szemét.

-Szerintem is jó. A mi barátságunk nagyszerű.-helyeseltem és mást nem mondtam, csak néztem és a gondolataim már nem is tudom hol szárnyaltak. De jó messzire onnan ahol épp voltunk.Túl mindenen, a fájdalmon, a múlt keserűségén, a család széthullásán. Az arcom hihetetlenül közel volt az övéhez. De nem bántam...

-Georg nekem te több is vagy mint egy barát. Sokkal, sokkal több. Ezt tudnod kell...És kérlek ne gyűlölj meg a tetteimért.-suttogta.

-Gyűlölni? Bill miről beszélsz? Miféle tetteidért gyűlölnélek?-kérdeztem, de akkor már a kezét éreztem ahogy a hajamat simítja és az ajkát az enyémen.

Kicsit megrémültem a helyzettől, ösztönösen hátra akartam lépni, a fagyott talaj ropogott a talpam alatt és nekiütköztem egy fának.

Ki akartam bontakozni az öleléséből nem is tudom miért..talán mert meglepett és olyan új volt még nekem...

Aztán még sem tettem...láttam a könnyes szempilláit és éreztem ahogy a nyelve a számhoz ér, az ajkam pedig nem tiltakozott...a szemeim lecsukódtak...

Az agyam azonban ezerrel pörgött...ahogy a szivem is őrült ritmusban vert.

Még nem csókolt meg senki sem akinek piercing lett volna a nyelvében...

És még nem csókolt meg olyan aki azonos nemű velem.

És aki így tud ölelni...ilyen szenvedéllyel tud csókolni....és olyan szorosan simult hozzám hogy éreztem mennyire fel van izgulva...

Soha nem volt még ilyen élményben részem...

Nem éreztem belül felháborodást vagy undort...annyira különös volt hogy nem is tudtam hogyan érezzek...

Körülöttünk csend volt. Csak a szél játszott a fák ágain és egy egy madár hangja törte meg a némaságot.

Nem érzékeltem az időt. Lehet hogy egy perc volt az egész, de lehet hogy fél óra...

Bill hirtelen elhajolt tőlem...

Kinyitottam a szemem és láttam hogy ijedten néz rám.

-Nekem haza kell mennem Georg.-sóhajtotta.

-Most?-kérdeztem csalódottan.

-Majd beszélünk. Szia!-és már futni kezdett hiába kaptam utána csak a kabátja ujját érintette a kezem.

-Bill! Várj!kiáltottam de nem állt meg. Eltűnt a fák közt.

Bennem meg darabokra tört és összekavarodott minden.

Mi volt ez az egész?! És miért volt olyan jó?! Lehetséges hogy mindkettőnknek több ez mint egy hétköznapi barátság?! Egyedül Bill mondhatta volna el az igazat de ő elrohant. Én meg semmit sem tudtam és választ a kopasz ágú, hófödte fák és a kietlen táj sem adtak.

Eltelt pár eseménytelen nap és mindenki az év utolsó éjszakára készült. A faluban egymást érték a házibulik amik közül én egyre sem voltam hivatalos.

(...)

[második rész]

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés